Ne tudd meg, hogy mit éreztem akkor,
Mikor láttam fájó leveled.
„Igaz lehet?”- kavargott fejemben.
„Többé soha nem leszek veled?”
„Nem hiszem el!”- ezt dobogta szívem.
Így ér véget minden, ami szép?
Az a levél minden boldog álmom,
Mint egy papírt, könnyen tépte szét.
Hiányzol, és oly’ sokáig fogsz még.
De egy nap majd ezt is megszokom.
Szeretlek most, s még sokáig foglak,
Noha erre nincs semmi okom.
Nem ígértél, nem áltattál engem.
Mindig mondtad, hogy reménytelen.
S nem érdekelt, én ezt sosem bántam.
Ne szeress, csak légy kicsit velem!
Tudtam én, hogy nem szabad szeretnem.
Elvesztettem mégis a fejem.
De már vége, messze vagy már tőlem,
S életedben nincsen már helyem.
Épp ezért, én belenyugszom ebbe.
Nem sírok és nem panaszkodom.
Ahogy tudtam titkolni, mit érzek
Fájdalmam is ugyanúgy fogom.
Nem mondom majd, mert nem ér már semmit.
Így írta meg ezt a sors nekünk.
Az a sorsunk, hogy elfeledsz engem.
S az a sorsunk, hogy külön legyünk.
Végezetül úgy búcsúzom tőled,
Hogy talán még eljön az a nap,
Amikor majd mást tervez az élet,
S akarja, hogy újra lássalak.
Hogy akkor majd mit fogok érezni?
Nem tudom, de nem is érdekel.
Csak az, hogy most legyél nagyon boldog,
Ha én többé nem is érlek el.
