Apró magot ültettem szívemben.
Kicsi volt, de máris átkozott.
Reméltem, hogy elpusztul majd csendben,
De egy nap már hajtást is hozott.
Kis hajtás volt ez és nagyon gyenge.
Azt hittem, hogy életképtelen.
De szegényke nagyon akart élni,
S tudtam, meg kell őt segítenem.
Gondozgattam, kötözgettem szépen,
Hogy ne bántsák gonosz, vad szelek.
És ahogy a kicsi lényt neveltem,
Rájöttem, hogy megszerettelek.
Jó érzés volt, még többet akartam.
Ez a virág volt a szerelem.
Nevelgettem, szeretgettem folyton
Csak hogy nagyobb, még nagyobb legyen.
Öntözgettem a reménnyel csendben.
És hálás volt, nőtt, terjeszkedett.
Azt hittem, hogy erős lesz és boldog.
De gyenge volt, bús és elveszett.
Amikor már bimbó hajtott rajta,
Kezed közé került a virág.
Tépted és ő panaszkodni kezdett.
De nem bántam. Azt mondtam: Csináld!
A növényem zokogásba tört ki.
Sajnáljam őt, vagy dühös legyek?
Tanácstalan tekintettel álltam,
Mint anya, ha hisztis a gyerek.
Megsajnáltam. Nem ő, én hibáztam.
Én akartam, hogy kihajtson bennem.
Mert mikor a magot megtaláltam
Rossz kertésznek kellett volna lennem.
És most mi van szegény teremtéssel?
Napok óta szárad már szegény.
Nem öntözöm, de ki nem irtottam,
Mert eddig még ott volt a remény.
Nem élhet, de megölni sem tudtam,
Mert, hogy nőjön... arra várt szívem.
Akartam, hogy szerelemmé váljon,
Ami most már halódva pihen.
Nem akartam bántani virágom.
Ártatlan. S a bűnös? Bárki más.
Ha nem kívánt gyerek jön világra
Soha nem a gyerek a hibás.
Most nem tudom, mi legyen a sorsa
Sírok, s könnyem csendben öntözi.
S mint fuldokló úgy nyel minden cseppet,
S gyönge szárát maga kötözi.
A sós könnyek talán elpusztítják.
Az lenne a legjobb, gondolom.
Mert megölni úgysem lennék képes.
De fáj, hogy él, s én nem gondozom.
Mit tehetnék? Tépjem ki tövestől?
Hogy a mag se maradjon tovább.
Vagy könnyezzek, fojtsa meg a lelkem
S várjon még egy nem lévő csodát?
