Ékes várak gyémántból emelve,
Nem sétálok tornyotok alatt.
Elmúlt már a boldog, szép időszak,
Mert az idő túl gyorsan haladt.
Hónapokig, vagy hetekig tartott?
Pár percnek tűnt. Annyinak talán.
Majd egy sötét árny rajzolódott ki
A palota csillogó falán.
S elnyelt mindent, ami szép volt,
Elpusztult az emlékek sora.
Lovasként jött az elmúlás,
Mindent széttört villámostora.
És a kastélyt törve, omladozva,
Kártyavárként roppantotta szét.
S a palota magába temette
Szomorúan kedvesem nevét.
És azóta nincsen nyugovásom,
Szüntelen hiába keresem.
Nem tudom, hogy mi néven szólítsam,
S ő sem tudja már az én nevem.
Annyi éjjel álmodoztam róla,
Mégsem tudom már az ő nevét.
De a bánat, csalódás és kétség
Nem oltja ki szívem vad hevét.
Kastélyunknak erkélyein állva
Terveztünk egy boldog életet.
Nem tudtuk, hogy mást akar a végzet,
S álmainkból semmi nem lehet.
Hittük, hogy a szívünk csalhatatlan,
S kijátszhatjuk majd a csúf időt.
S minden, ami valamit is számít
Most a sivár pusztulásba dőlt.
Féktelenül száguldott szerelmünk,
Majd az idő kiáltotta: állj!
Tündérmesék tucatja szól arról,
Miként élnek királynő s király.
Mindez hazug, alaptalan álom.
Mese, ami néha nyújt vigaszt.
Nem győzi le szerelem az átkot.
És, hogy örök? Nem, ez sem igaz.
Vagy csak minden azért volt olyan szép,
Hogy ha vége, sokkal jobban fájjon?
S téged a palota hideg mélye
Keserűen maga alá zárjon?
Talán vár egy újabb, boldog élet,
Ahol áll a gyémánt palota?
S lesz egy út, mi mindkettőnkre vár majd,
És a végén elvezet oda?
Ott vár engem majd a boldog élet,
S akkor te is boldogságra lelsz.
Rám nézel majd mosolyogva újra,
S úgy, mint régen, ismét átölelsz.
És akkor már nem érdekel semmi.
Meghalnék a palota alatt.
Boldog lenne már a végső óra,
Hiszen téged újra láttalak.
Tudnám neved, s azt suttognám végül,
Úgy hunynám le végleg a szemem.
Előtte még azt súgnám: Szeretlek!
S te is tudnád már az én nevem.
