Bús királylány bús magánya
Magányos már Bús királylány, Liliána messze jár.
Bús királylány a toronyban üldögél és egyre vár.
De a lánya nem jön vissza, Bús királylány tudja jól,
Magányában keseregve némán ül, egy szót se szól
Bús szemében könnyek égnek, arca sorvad, szíve fáj.
Keserűen várja vissz, s reménykedik, mert muszáj.
Csak a lánya él szívében, s Bús királylány érte él.
A toronynak ablakában ül és egyre csak remél.
Csak a messzi tájat nézi, csak néz, néz a semmibe.
És ha lát egy boldog arcot, zokogni kezd jégszíve.
„Merre járhatsz, Liliána? Vajon élsz még gyermekem?
Ha még gondolsz bús anyádra, akkor hát üzenj nekem!
Gyere haza! Itt a helyed! Hiszen ez az otthonod.
Rád vár a trón. Ha visszajössz, megbánni azt nem fogod.
Anyád szíve gyászba borul, ha nem látlak, meghalok.
És ha majd jössz, őrizzenek utadon az angyalok.
Anyád újra olyan bús lett, amilyen volt egykoron.
Bús, mint mikor apád elment egy szomorú alkonyon.
Megígérted, hogy visszajössz. Megszegted hát a szavad?
S miért élnél bús anyáddal, most hogy szíved már szabad?
Te már saját utad járod, és most anyád mit tegyen?
Boldogságról álmodozva keserű és bús legyen?
Vajon milyen életed lett? Rólad semmit nem tudok.
Szeretnélek átölelni. És most ezért búsulok.
Arcomat a könnyek mossák,szememben a bánat ég.
Itt várlak a nagy toronyban,a magányomból már elég.”
Így kesereg Bús királylány.Naphosszat sír szüntelen.
Nem jut neki boldog óra,csupán kín és gyötrelem.
Ablakában üldögélve Liliánát várja ő.
Ajka egyszer sem mosolyog,arca folyton szenvedő.
Évre év jön,s messze tűnik.Évre év jön,s száll tova.
Királylánynak mindörökre a torony lett otthona.
