A herceg kedvese
Tündérmesék,vidám dalok,szerelem és féltés.
Boldogság-e a szerelem?Mindig ez a kérdés.
Boldog leszel,hogyha szeretsz?Vagy több is kell ennél?
Ha szerelmed viszonzást lel,vajon boldog lennél?
Élt egy leány,boldogtalan.Szerelmét kereste.
Felé küldte sóhajait minden áldott este.
Álmodozott órákon át,napokon át végig.
Halk fohásza felhallatszik egész a nagy égig.
Várta,várta a szerelmét,de az nem ment arra,
Mert a herceg messze lakik,sóhaját sem hallja.
Nem ismerte érzéseit az idegen lánynak.
Nem érezhette kínjait a nem ismert vágynak.
S egyszer mégis madárdallal hozzá szállt az ének.
Megismerte érzéseit hű szerelmesének.
Arcát ugyan sosem látta,hangját sem ismerte,
S mégis utána kérdezett egész ország szerte.
S mikor végre megtalálta,a lány úgy félt tőle.
Azt hitte,hogy mindez álom,s menekült előle.
Félt,hogy az a csodás herceg nem tudná szeretni,
S azért jött,hogy érzésein jót tudjon nevetni.
-Herceg vagy.Már vár hercegnőd!-szólt fájdalmas hanggal.
-Nem kell nekem király lánya.Csak te,földi angyal.
És a leány hitt szavának,hiszen úgy szerette.
És a herceg azon nyomban hercegnővé tette.
A leánynak tavasz égett szerelmes szívében.
Arcát buzgón fürdette az öröm tengerében.
Nem is látták szomorkodni,mindig csak nevetni.
Boldog volt,mert megtalálta,akit tud szeretni.
De a földön nem létezik olyan nagy hatalom,
Amit le ne tudna győzni a kínzó unalom.
Az a leány ettől tartott,az elején tudta:
Hercege,a hősszerelmes oly korán megunta.
Királylányra vágyott akkor,ragyogóan szépre.
Nem vetette tekintetét régi kedvesére.
-Ne dobj el!-könyörgött,kérte epedezve,
esengett a leány,mert ő még szerette.
-Hercegnőt találtam,őt akarja népem.
Gazdagsága fénylik égszínkék szemében.
Szeret téged szívem,de van nagyobb erő:
Te csak polgárlány vagy,de ő előkelő.
-Hisz karodban én is hercegnővé váltam.
Te voltál a herceg,kire annyit vártam.
Hozzá húz most szíved?Hisz nincs benned érzés.
Neked a szerelem csak időfecsérlés.
Tudtad,hogy mit érzek,és kegyetlen voltál.
Soha nem szerettél,mégis udvaroltál.
Suttogtál fülembe annyi hazug szépet.
Mutattál nekem egy nem létező képet.
-Kedvsem nem lehetsz,nem bújhatsz karomba.
De mint cselédlányom élhetsz udvaromba.
Ha még szeretsz,láthatsz.Csak ezt tudom adni-
És tudta,hogy lány el fogja fogadni.
Így vált szomorúvá a szegény lány álma.
És megérkezett a szomszéd király lánya.
Nem volt sokkal szebb és kedvesebb se nála,
De bátyja a herceg legrégibb barátja.
Előkelő a lány,de a szíve hideg.
Nincs arcán érzelem,tekintete rideg.
Búsult a szegény lány,hullottak könnyei.
Úgy peregtek arcán,mint szíve gyöngyei.
Bússzemű királylány lett a herceg párja,
S a leány is ott élt a pár udvarában.
De az egyik este nem bírta tovább,
Otthagyta örökre szerelme otthonát.
Ment,amerre látott.Menekült még bírta.
Szívének fájdalmát hideg porba írta.
Menekült csak egyre,menekült még tudott,
De maga sem tudta,mi elől is futott.
Nem tudta kitől félt.Mit sem tudott róla.
Nem tudta kitől fut,immár évek óta.
Kitől szabadulna?Vajon ki eressze?
Kitől menekülne?Kitől szalad egyre?
Tán a királylánytól,kinek szíve kemény?
Vagy a hercegétől,kinél nincs már remény?
Szíve elől futna,hogyha megtehetné.
Hogyha a hercegét könnyen elfeledné.
De azt ő is tudja,hogy ez lehetetlen.
Hiába csalódott már a szerelemben.
Kiverné fejéből,de ezt mégse teszi,
S őrült fájdalmában saját vérét veszi.
Hallja ezt a herceg,s egy csepp könnyet sem ejt.
Jégszíve nem érez,mert az könnyen felejt.
Búsarcú királylány megnyugodott végre,
Megkönnyebbült érzés ült rá bús szívére.
Boldogságát nem zavarta többé rémes érzés.
Nem fért többé bús szívéhez a szerelmi féltés.
Csak a szegény lány szenvedett,hisz ő volt szerelmes.
S viszonzás nélkül szeretni nagyon veszedelmes.
