Hercegnős és egyéb versek

Csendben ülünk együtt és egy szót sem szólunk.

Ajkunk néma, szemünk sem mesél.

Egy dolog van, mi nem bír pihenni:

Szívem suttog, folyton csak beszél.

Néha neked célzok is talán rá,

Hogy ő nekem mondja szüntelen,

Milyen szép és milyen boldog volna,

Hogyha egyszer „úgy” fognád kezem.

Elmosolyodsz, s közömbösen nézel.

„Halkítsd szíved”- ezt mondja szemed.

S megremegek, annyira fáj látni,

Hogy mit mondok, poénnak veszed.

Hogy ha mondom, azt amit most érzek,

Azt hiszed hogy viccelek csupán.

Pedig bár csak tényleg úgy lehetne…

De mosolygok tétován, bután.

De nem baj, mert igazad van mégis.

Szívem csupán ostobán fecseg.

Mert hazugság az, amit ígérget…

Hogy egyszer még „úgy” leszek veled.

És ez fáj, mert reményt nyújt titokban.

És a szívem csendre intem én.

S nem bánom, ha ebbe a nagy csendbe

Szenvedni és sírni fog szegény.