Aludt a lány, s néma csend ölelte.
Békés, boldog, nyugodt álma volt.
Szívében az öröm tüze égett,
Lelkében egy égi hang dalolt
Aztán ébred édes mámorából,
Szép álmának szívéből örül.
Szeme nyílik és kicsit még fáradt,
Alig lát még, úgy tekint körül.
Aztán látja, hogy már minden veszve.
Gyenge szeme nem bírja a fényt.
Álmaiba menekülne vissza,
Csakhogy semmi nem nyújt már reményt.
Az az álom nem látható újra,
És ettől csak szörnyűbb a való.
Fáradt teste nem pihenhet többé,
S az álommal messze szállt a jó.
Keservesen sírni kezdett ekkor
S hitte, egykor megnyugszik szíve.
De érezte, meghal bánatában,
És még semmi nem fájt ennyire.
S azóta sem enyhült az a bánat.
Azóta is könnyezik, zokog
S egy nap talán meghal bánatában.
De az már egy megszokott dolog…
